Kesztner Zoltán elektromérnök Rahón született 1875-ben. A Ganz és Társa Villamossági Rt.-nél volt pályakezdő, irányította a pozsonyi villamosvasút építését, majd igazgatóhelyettesként vezette ezt a társaságot huszonhárom évesen. Dolgozott Moszkvában, Olaszországban, részt vett Egyiptomban az asszuáni vízműtelep építésében, aztán 1912-ben Makóra került, ahol nyugdíjazásáig a villanytelep vezetője volt. A Liget utca 3. alatti telepen három „kristályderekú gép”, azaz egyenként százezer watt teljesítményű, szenes kazán által működtetett berendezés szolgáltatta az áramot. Az udvaron gyümölcsfák, betonkád, virágoskert. A házigazdát mint fontos beosztásban lévő személyt 1918-ban beválasztották a helyi nemzeti tanácsba, de Kesztner ezt a fajta feszültséget nem nagyon bírta. Egy évvel később már nem vállalt politikai szerepet. A visszaemlékezések szerint különc, játékos, filozófikus ember volt, ellensége minden sablonnak, doktrínának. Szenvedélyes sakkozó, kedvtelésből iparművésszé képezte magát, kocsmázott, művészeket látott vendégül a házában, és a házvezetőnőt családtagként kezelte. Ha nem volt más dolga, kora reggeltől késő estig, illetve az utcán, sétálás közben is olvasott, nagy könyvtárat gyűjtött, három szobájuk tele volt bútorokkal. Egy részük később a múzeumé lett, de még a közelmúltban is bukkant föl olyan tálalószekrények, amely bizonyíthatóan Kesztneréké volt, tehát látta József Attilát. A mérnök a verselő gimnazistát felnőttként kezelte, szívesen sakkozott vele. Többnyire a verandán vagy az udvaron ültek. Amikor Kesztner fogadásból nem gyújtott rá, sakkpartnere cigarettázott helyette, és fújta rá a dohányfüstöt. Beszélgettek, a negyvenhét éves a tizenhét évessel. Akinek nyilván még alakult az egyénisége, de makói tartózkodása alatt írta például a Megfáradt ember című verset, amit a legjobbak között tartanak számon. Arról, hogy jól megértették egymást Kesztnerrel, nem csak az idézett dedikálások hangvétele árulkodik, hanem az is, hogy – mint Tóth Ferenc írja József Attila makói évei című munkájában – a költőnek külön szobája volt a házban, és a gondját viselték. Amikor a kapun mászott be éjjel, mert a család már aludt, és a nadrágját fölhasította a kovácsoltvas lándzsa, reggelre megvarrva várta a ruha, mehetett benne iskolába. A költő 1929-ben azt vallotta, addigi életének, és talán annak is, ami még hátravan, legboldogabb éve „a makói villanytelep cseresznyefáinak árnyékában telt”.